Sok pár tudatosan próbál időt szánni a kapcsolatára. Elmennek vacsorázni, megnéznek egy filmet, vagy megszerveznek egy közös estét. Mégis gyakran azt hallom tőlük, hogy bár együtt voltak, valami hiányzott.
Ez elsőre furcsán hangozhat. Hiszen együtt töltöttek néhány órát. Akkor mégis mi hiányozhatott?
Sok kapcsolatban azt látom, hogy a két fél egészen mást ért a közösen eltöltött idő alatt. Van, aki már attól is azt érzi, hogy tett a kapcsolatért, hogy megszervezett egy vacsorát vagy lefoglalt egy asztalt. A másik fél közben nem elsősorban magára a programra vágyik, hanem arra az érzésre, hogy valóban kapcsolódjanak egymáshoz.
És ez a kettő nem ugyanaz. Van különbség aközött, hogy együtt vagyunk, és aközött, hogy valóban kapcsolódunk.
Egy vacsorán vagy egy moziban természetesen lehet jól érezni magunkat. Lehet nevetni, kikapcsolódni, együtt lenni. A kérdés inkább az, hogy ezek az alkalmak mennyire adnak teret annak, hogy valóban megmutassuk magunkat egymásnak.
A legtöbben egy étteremben ösztönösen alkalmazkodunk a helyzethez. Nem ott kezdünk el hangosan vitatkozni, és általában nem ott beszélünk azokról a dolgokról sem, amelyek igazán foglalkoztatnak bennünket. Többnyire azt az oldalunkat mutatjuk, amelyet a külvilág előtt is könnyebben felvállalunk. Ez teljesen természetes. Egy vacsorának vagy egy mozizásnak nem is ez a szerepe.
Ettől még egy közös vacsora vagy egy mozi nagyon értékes része lehet egy kapcsolatnak. Jó érzés kiszakadni a hétköznapokból, együtt lenni és közös élményeket gyűjteni. Azonban azt is látom, hogy ha mindig vacsorázni vagy mozizni megyünk, akkor ez egy idő után könnyen rutinná válhat. Bár ilyenkor úgy érezhetjük, hogy tettünk a kapcsolatunkért, a valódi kapcsolódás élménye mégis elmaradhat.
Nem egyszer hallom a párterápiás üléseken: „Hiszen elmentünk vacsorázni. Mit kellett volna még tennem?” Ilyenkor gyakran arra gondolok, hogy valójában nem ugyanazt értik közösen eltöltött idő alatt. Az egyikük úgy érzi, hogy már azzal is tett a kapcsolatukért, hogy megszervezte a közös programot. A másik közben nem magát a vacsorát hiányolja, hanem azt az élményt, hogy a közösen eltöltött idő alatt valóban sikerült egymásra hangolódniuk.
A terápiás térben újra és újra azt tapasztalom, hogy amikor egy párnak sikerül lelassulnia, és végre valóban egymás felé fordulnak, megváltozik a testtartásuk. Közelebb ülnek egymáshoz, többet mosolyognak, többször érnek egymáshoz, és a beszélgetéseik is egészen más minőséget kapnak. A bizalom ilyenkor nemcsak a kimondott szavakban jelenik meg, hanem a mozdulataikban is.
Ezért látom úgy, hogy minden kapcsolatnak szüksége van, időről-időre olyan pillanatokra, amikor újra lehet egymásra figyelni.
